" Soha nem felejtem, mit éreztem, mikor először megláttalak. Volt benned valami különös, ami örökké megmarad az emlékezetemben. Talán a szemeid, talán a kezeid vagy az ellenállhatatlan mosolyod - mindazok a dolgok, amiket már oly jól ismerek. Bármi is volt az, magával ragadott és megigézett. Ha most rád nézek, olyan embert látok, aki életem mindennél fontosabb részévé vált. Vannak pillanatok, amikor újra érzem a varázslatot, ugyanazt a láthatatlan erőt, ami feléd húz - éppúgy, mint amikor először találkoztunk. És ilyenkor újra megtörténik velem - szerelmes leszek.

" Néha elgondolkozom azon, hogy miért nem tudjuk megbecsülni és értékelni az életet. Miért hagyjuk, hogy minden hétköznapunk olyan átlagos, céltalan kavargás legyen. Mert az! Ha szétnézek a világba mindenki csak rohan, mindenki törtet előre, de közben már nem is tudja mi a cél. Ha megtudnád, hogy 30 napod maradt az életből ugyanígy viselkednél? Ugyanúgy elvesztegetnéd a perceket és nem tennél semmit? Nem hiszem. Akkor értékes lenne minden pillanat. De miért kell ahhoz egy katasztrófa, hogy megtanuljunk ÉLNI? Miért nem megy ez gondok nélkül? És vajon miért akkor tudnánk a legjobban szeretni amikor már nem lehet? Miért akkor hiányzik valaki a legjobban amikor már elérhetetlen? Nagy kérdések ezek, a válasz pedig talán nem is olyan nehéz. Önzőek vagyunk és ettől az önzéstől képtelenek vagyunk a lelkünkkel látni, csak akkor vagyunk képesek levetni az önzés álarcát mikor a fájdalom vagy a hiány elsöpör minden más érzést. Pedig nem lenne nehéz. Ha megpróbálnánk néha magunkba látni rájöhetnénk mennyire elsiklunk a valódi élet felett. Ha tudnád ,mikor ér véget az életed minden perc egy kincs volna. Minden boldog óra egy örökkévalóság. Akkor nem félnél többet ÉLNI. Nem félnél megtenni azt, amit már régóta szeretnél. Észrevennél olyan dolgokat, amik már annyira beleivódtak a mindennapjaid körforgásába, hogy fel sem tűnnek. Mikor érezted utoljára a szél simogatását az arcodon? Mikor álltál meg gyönyörködni az út szélén egy virágba? Mikor szaladtál önfeledten a kék ég alatt? Mikor? Talán még kicsi voltál. És milyen szép dolgok is ezek, nem? Kár, hogy manapság szinte már kinevetik azt, aki ezek közül bármelyiket is megteszi. Nem illik bele ebbe a hibátlan társadalomképbe. A mai világnak már nem ez a szép. Lassacskán kezdünk érzéktelenné válni a szépség felett. Többet ér a mű, a mesterkélt. Nem tudjuk megbecsülni azt amink van, mert mindig több kellene. Ha megszerzel valamit már nem vagy boldog mert megszokottá válik. Megunod. Nem így van? Eldobod és megszerzel valami újat, de hamarosan az sem kell. Ez az EGO hatalma a lélek és az "én" felett.Álarcokba bújt önző emberek róják cél nélküli köreiket nap mint nap, újra és újra, amíg meg nem történik valami, ami kiszakítja őket ebből. A fájdalomban még képesek vagyunk meglátni a szépet. A hétköznapokba már ritkán. Persze ki vagyok én, hogy mi a helyes és megítélek másokat? Én is csak egy vagyok a sok közül, de én szeretnék változni. Nem a világot megváltani, csak magamat. Szeretném, ha minden napom úgy tudnám élni, mintha az utolsó lenne. Meglátni a szépet és eldobni az álarcot. Mástól várni a boldogságot butaság. Mert aki boldoggá tehet az csakis önmagad.!"

" Adj, de ne tűrd, hogy bármit is elvegyenek tőled! Szeress, de ne engedd, hogy visszaéljenek vele! Bízz, de ne legyél naiv! Hallgass meg másokat, de ne engedd elnyomni a saját hangodat! "

Na holnap indulás a Balcsira.:P jók legyetek emberek! :) aztán jót ne halljak rólatok..:DD:P