kavarások mennek körülöttem, és az a legrosszabb, hogy nem tudok ellene semmit se tenni. lehet, hogy ezt már sose fogom megtudni, hogy akkor ez most miért van így ahogy van. lehet jobb is...

"Igazából már nem bánom, hogy az élet így pofára ejtett. Rájöttem, hogy célja volt ezzel. Nem bírta nézni azt a fajta naivitást ami belőlem áradt. Hittem az embereknek, mi több: megbíztam bennük. Hiszen mért ne tettem volna? Azt hittem mindenki jót akar a másiknak és szem előtt tartja az érzéseit. De nem. Az emberek kétszínűek és ott rúgnak a másikba ahol tudnak. Olyan pofont kaptam az élettől, hogy biztosra vettem: ebből nem állok fel. Aztán teltek a napok, a hetek és összeragasztottam a szívem. Most egy kődarab dobog a mellkasomban szemernyi naivitás nélkül. Sikerült felállni a padlóról és erősebb lettem mint valaha. Nem hiszek és nem bízom az emberekben, de elindultam egy úton… Az úton ahol megtalálhatom az igazi önmagam." :)

" Bárcsak olyan lenne az életem, mint egy szappanopera. Ha veszekszünk utánam szalad, megcsókol és magához húz. Örök hűséget fogadnánk egymásnak. Csak Te és Én. Nem érdekelnének a vélemények, hogy mások mit gondolnak Rólunk, mert csak Mi lennénk. Számíthatnánk egymásra. Tudnánk, hogyha szétválnak útjaink, végül úgyis egymásra találunk, hiszen happy end-nek kell lennie. Senki és semmi nem állhatna közénk. Halálosan egymásba szerethetnénk. Kár, hogy az élet nem ilyen.. Nem mindig végződik happy end-del és valaki szenved, amíg a másik boldog. Valakinek megadatik, ami a másiknak nem. Valaki tűr és valaki szenved. Sose tudhatod, hogy szeret vagy csupán csak elvisel..." /saját/