Karácsony a szerelmemmel?
Hát.. idén sem jött össze, basszameg. 

Amióta csak létezel azzal foglalkozol, ami nincs. A hiánnyal. Mindig akarsz valamit, vagy valakit : csodálatot, társat, pénzt, hatalmat pusztán csak azért, mert azt hiszed, hogy épp az kellene a boldogságodhoz. Megfigyelted már, hogy amint megkapod, azonnal elkezdesz rettegni az elvesztésétől? Rögtön vége a megkapás örömének. S innentől kezdve újat akarsz, hogy pótold a hiányt, a vélt boldogság hiányát. Mondd mióta futod ugyanazt a kört?

 

Mindenki arra vágyik, hogy szeressék. Gyakorlatilag mindent ezért csinálunk..

 

Hiába próbálsz felvidítani valakit, aki nem miattad akar boldog lenni.

 

Mindig is kísérteni fog a tudat, hogy valaha voltam valaki az életedben. Hiába fogok túllépni rajtad, hiába felejtem el a hangodat, az arcodat. Sosem foglak igazán elengedni. Mindig bennem lesz az érzés, hogy valakit egyszer, régen jobban szerettem, mint bármi mást. Emlékezni fogok, mikor egymás szemébe néztünk, és megfogtuk egymás kezét, jelezve, hogy sosem hagyjuk egymást cserben. Mindig eszembe fog jutni azaz ember, aki megtanított szeretni. Aki megmutatta, mit keresnek annyian a világban... És aki megtanított arra is, hogyan el kell elengedni valakit, akit muszáj..
 

Már nem akarok azért küzdeni, hogy szeressenek.

 

Legyél olyan, mint a hó. Hideg, de gyönyörű.

 

Változni nehéz, de néha ugyannak maradni még annál is nehezebb.