Dalcsi

Ha vesztettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és legigazabban. Amikor szembesülsz vele, hogy már "nincs". Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül - a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek : a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt fölkelések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen - a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod : milyen hülye voltam! Nem láttam, hogy milyen kincset szórok szét minden percben és órában! Bár akkor tudtam volna, amit most tudok : hogy ajándék volt Vele az élet! Bár visszakaphatnám, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném.. és elmondanám neki azt is, hogy... mit? Amit nem lehet elmondani..